Nazim Hikmet: Szomorúfűz

Íme, a kedvenc versem! Sírtam, amikor fordítottam, sírok, ha olvasom....



Nazim Hikmet: Szomorúfűz


Hol víz csobog,
Egy szomorúfűz
Tükörképére mosolyog,
Haját a vízben  mossa…

A semmiből megjelenve,
Pengeéles kardokkal
Fánkat megsebezve,
Vörös lovasok vágtatnak Napnyugatra!

Hirtelen,
Mint madárka,
Minek szárnya eltörik,
Jaj, egy lovas elbukik!
Nem kiált,
Nem hív senkit,
Csak mered a könnybe csorduló képre,
Ahogy szétfolyik a sok-sok pata fénye.

Milyen kár!
Milyen rossz, hogy ő már soha
Habzó hátú paripán nem vágtat,
S fehér hadak hátába kardot nem márthat!

A dobogás elhal lassan,
Ahogy a lovasok eltűnnek a lenyugvó Napban.

Lovasok, lovasok, vörös lovasok
Szél-szárnyú lovakon…
Szél-lovakon…
Szél….
Lovak…
S már el is szállt az élet, mint a szélsebes lovak!

A csobogás elhalkul,
Árnyék borul a tájra,
A színek fakók,
Kék szeme már fekete tó,
Odasimul a fűz szőke hajára.

Ne sírj, fűz,
ne sírj,
A véres vízbe
ne hullajtsd könnyed!
Psszt!



Hogy korrekt maradjak meg kell osztanom egy régebbi, Szabó Lőrinc fordítást is:


Folyt, folyt a víz,
tükre futott a fűzágak alatt.
Szomorúfűzek lógatták bele hajukat!
S villogó, meztelen kardjukkal csapkodva a fák felé,
vörös lovasok száguldtak a szálló nap elé.
És hirtelen,
mint madár,
melyet golyó talál,
  a csapat szárnyán hangtalan
megint egy lovas és földre zuhan!
Száját egyetlen jajra se nyitotta ki,
csak nézte, hogy robognak társai,
csak nézett, s a szeme tágult,
  a távolodó lovak fényes patáira!
Ó, be kár,
be kár, hogy soha,
soha többé nem viszi csapzottsörényű paripa,
s fehér seregek hátában nem forog többé a vasa.
Halkul a hang, elmúlik a hang, a dobogó ütemé,
tűnnek, eltűnnek a lovasok napnyugat felé!
Lovasok, lovasok, vörös lovasok viharrajai,
Lovasok szélszárnyú hadai!
Lovasok szélszárnyú...
Lovasok szél...
Lovasok...
Szél...
Szélszárnyú lovasként tűnik el, ami él!
És csöndesült lassan a csörgeteg ár,
nyúltak az árnyak,
  hamuszín lett az esti táj.
Fekete fátylak terültek a halott kék szemére,
fátylak a szomorúfűz
  sudarán
  a sok-sok sárga levélre!
Ne sírj, szomorúfűz,
  ne sírj,
a fekete víz tükrére csak tűnő jelet írj!
  tűnő gyászjelet írj,
  ne sírj!


Törökül:

 Nazim Hikmet: Salkım Söğüt


Akıyordu su
gösterip aynasında söğüt ağaçlarını.
Salkımsöğütler yıkıyordu suda saçlarını!
Yanan yalın kılıçları çarparak söğütlere
koşuyordu kızıl atlılar güneşin battığı yere!
Birden
bire kuş gibi
vurulmuş gibi
kanadından
yaralı bir atlı yuvarlandı atından!
Bağırmadı,
gidenleri geri çağırmadı,
baktı yalnız dolu gözlerle
uzaklaşan atlıların parıldayan nallarına!

Ah ne yazık!
Ne yazık ki ona
dörtnal giden atların köpüklü boynuna bir daha yatmayacak,
beyaz orduların ardında kılıç oynatmayacak!

Nal sesleri sönüyor perde perde,
atlılar kayboluyor güneşin battığı yerde!

Atlılar atlılar kızıl atlılar,
atları rüzgâr kanatlılar!
Atları rüzgâr kanat...
Atları rüzgâr...
Atları...
At...

Rüzgâr kanatlı atlılar gibi geçti hayat!

Akar suyun sesi dindi.
Gölgeler gölgelendi
renkler silindi.
Siyah örtüler indi
mavi gözlerine,
sarktı salkımsöğütler
sarı saçlarının
üzerine!

Ağlama salkımsöğüt
ağlama,
Kara suyun aynasında el bağlama!
el bağlama!
ağlama!

1928


A költő előadásában:

Megzenésítve: